Legyen szó ivóvízrõl, természetes vagy fürdõvizekrõl, a laboratóriumokban számtalan paramétert mérnek a növényvédõ szerektõl a baktériumokon át egészen a mikromûanyagig. De mégis hol és mit? Kell-e tartanunk a glifozáttól és a hormonoktól? És miért nincs értelme a nulla határértéknek? Kiderül a Laboratorium.hu a Víz Világnapja alkalmából készített összeállításából ...

Ma már senki nem vitatja azt a tényt, hogy a természetes és az ivóvizeink megóvása, valamint rendszeres vizsgálata az emberiség jövõje szempontjából az egyik legfontosabb prioritás, ezt a feladatot a hatóságok Magyarországon is rendkívül komolyan veszik, akkreditált méréseikkel pedig a különbözõ vizsgálólabortóriumok is kiveszik a részüket.

Évrõl évre szigorítják a vizsgálandó paraméterek listáját, így kerülhetett be például az ivóvízben ellenõrizendõ vegyületek körébe az évek óta sok vitát kiváltó gyomirtó szer, a glifozát is (errõl a cikkben késõbb lesz szó).

Dr. Szigeti Tamás János, a WESSSLING Hunagary Kft. független laboratórium szakértõje segített abban, hogy végignézzük, mely paramétereket vizsgálnak a vízben - a zavarosságtól és a szín vizsgálatától kezdve a lúgosságon, a halogéneken, anionokon és a különféle elemeken keresztül a nitritig, nitrátig, ammóniumig, a szulfidokig, a különbözõ illékony és nem illékony szerves vegyületekig vagy éppen a gyógyszermaradványokig.  

Mindenekelõtt nézzük meg, mit vizsgálnak a kutakban!

Ivóvizek esetén érzékszervi követelmény a színtelen, szagtalan, kellemes ízû, üdítõ hatású folyadék. A vizek érzékszervi tulajdonságainak vizsgálata egyszerû "ránézéssel", ízleléssel, szaglással is eldönthetõ (a magnéziumsók keserû, a nitrátsók édes, a kloridok sós, a vas sók pedig fémes ízû vizet eredményeznek). Természetesen ahhoz, hogy a víz emberi fogyasztásra alkalmas-e (nem mérgezõ, nem fertõzõ) további mikrobiológiai és mûszeres vizsgálatokra van szükség.

A baktériumok jelentõs csoportja önmagukban általában nem okoz súlyos betegséget, de bizonyos mikroorganizmusok jelenléte azt jelzi, hogy más, például ürülékbõl származó, komoly fertõzést, betegséget okozó kórokozók is jelen lehetnek a vízben.

Ilyen például az Escherichia coli baktérium is, amely önmagában is lehet kórokozó, általában azonban a mellette megjelenõ, a szennyvizekre jellemzõ, nehezen detektálható vírusok jelentenek nagyobb veszélyt. Ha a vízben kólibaktériumok mutathatóak ki, az azt jelzi, hogy a víz a közelmúltban fekáliával szennyezõdött.

Hõmérséklet, vezetõképesség, pH, nitrogén, nitrit, nitrát, kloridok, keménység…

A vízben elõforduló mikrobák szaporodását és típusait meghatározza többek között a hõmérséklet, illetve a pH értéke, amely a savasság, lúgosság mértékét jellemzi: A víz pH-értéke a talajban található vegyületek kioldódását is befolyásolja. A fajlagos elektromos vezetõképesség pedig a vízben oldott kationok és anionok (sók) mennyiségérõl ad információt. A magas sótartalmú vizek vezetõképessége magas.

A nitrogén számos vegyület maghatározó eleme: az ammóniumion mezõgazdasági és ipari folyamatokból származó szerves szennyezõdések jelenlétére utal. A nitritek a vér hemoglobinjának oxigénszállító képességét csökkentik, ezzel a melegvérûek szervezetében oxigénhiányt okoznak, ezért toxikusak. A nitrátok megjelenése a vízben pedig egy régebben lezajlott szerves szennyezésre utal. A magas nitráttartalom a csecsemõknél methemoglobinémiát, más néven „kékkórt” okozhat.

A keménységet adó kalcium- és magnéziumvegyületek az emberi szervezet számára fontos anyagok. Az erõsen kemény víz ugyanakkor a vízvezetékekben, háztartási eszközökben a kialakuló vízkõkiválások miatt okozhat károsodást, az egészségre viszont nem káros.

A kloridok élettani jelentõségû anionok, általában nem károsak az egészségre. Magasabb koncentrációban az ivóvíz sós íze okozhat panaszt. Nagy mennyiségben a korróziós folyamatokat elõsegíti, ezért fémes íz is tapasztalható.

A vízben lévõ szerves anyagok könnyen hozzáférhetõ tápanyagforrást jelentenek a baktériumok számára. Ezáltal a mikrobiális szaporodást segítik elõ az ivóvízhálózatban, ennek következményeképpen pedig íz- és szag-elváltozásokat okozhatnak. A szerves anyagok a maradék fertõtlenítõszerrel (klórral) reakcióba lépve annak koncentrációját csökkentik, és káros klórozott szerves vegyületek képzõdését is okozhatják. A nagy szerves anyag tartalmú víz a vas és a mangán oxidációját hátráltatja, eltávolítását is nehezíti.

A vas és a mangán megjelenése a vízben szorosan összefügg egymással, nem véletlen, hogy a következõ két, egymást követõ pont ennek a két elemnek a vizsgálatát írja elõ. E fémionok nem károsak az egészségre, de nehezítik a víz felhasználását, sárgás elszínezõdést, zavarosodást okoznak. A vízhálózatban kicsapódó vas- és mangánvegyületek az ún. másodlagos vízminõség romlásban jelentõs szerepet játszó mikroorganizmusok megtelepedését teszik lehetõvé.

Növényvédõ szerek, köztük a sok vitát kiváltott glifozát

Az agráriumban világszerte felhasznált több száz növényvédõ szert már évtizedek óta mérik az ivóvízben, és a mikrobiológiai, illetve kémiai vizsgálatokhoz hasonlóan ezekre a molekulákra is szigorú határértékeket jelölnek ki.

Számos más növényvédõ szer mellett az idén januártól a glifozátot is vizsgálni kell az ivóvízben. A glifozát – különösen a genetikailag módosított növények esetében – a mai napig rendkívül elterjedt gyomirtó szer, és sajnos az emberre sem veszélytelen: többek között a központi idegrendszer genetikai elváltozásait, a koponyát formáló sejtek pusztulását, az ízületek porcainak deformálódását, illetve születési rendellenességeket okozhat.

Szigeti Tamás elmondta, hogy a vizsgálólaboratóriumok tapasztalata megnyugtató, eszerint a növényvédõ szerek csak nagyon kis mennyiségben mutathatók ki. Ez nem jelent veszélyt, hiszen amennyiben ez az érték messze a határérték alatt van, semmi ok az aggodalomra.

Legionella: a fürdõk "réme"

Az uszodák, fürdõk, termálstrandok, hotelek medencéi esetében ugyancsak sok tennivalója van mind a létesítmények fenntartójának, mind pedig a laboratóriumi szakembernek. Másképp kell üzemeltetni a gyógy- és termálmedencéket, és másképp azokat, ahol úszunk, tehát jó eséllyel merítjük be a fejünket is. Ebben az esetben sokkal szigorúbbak a határértékek.  

A termálvíz kitûnõ táptalaj a baktériumoknak, amely mikroorganizmusok elõszeretettel fogyasztják a bõrünkrõl leoldódó szennyezõdéseket is… A fent már bemutatott ammónia, nitrit és nitrát mellett folyamatosan mérni kell klórozás melléktermékeit (hypo, aktív klór esetén például a klórozott szénhidrogéneket), klór-dioxid esetén pedig a kloritot kell rendszeresen ellenõrizni, hogy ne legyen túl magas a szintje. A Na, K, Ca, Mg a vízben jól oldódó fémek (ivóvízben és fürdõvizekben is ezekbõl van a legtöbb a fémek közül), ezek maradnak oldott állapotban a vízben, nem jelentenek veszélyt. A toxikus fémek eleve nem oldódnak jól vízben, a modern szûrési technológiák pedig elég jó hatékonysággal szûrik ki azokat. Ha nem megfelelõen végzik a szûrést, akkor látszik, hogy a víz zavarossá válik.

A vizsgálatokat a jogszabályok által elõírt gyakorisággal kell elvégezni, fõleg a mikrobiológiai vizsgálatokat. A medencékben különös figyelmet fordítanak a telepszámok vizsgálatára 22 és 37 Celsius fokon is, a Clostridium és a Clostridium perfingens, valamint a Pseudomonas aeruginosa, az Enterococcus, a D-csoportú Streptococcus, az Escherichia coli, a Salmonella, az Enterococcus faecalis baktériumokra, illetve a Legionellára.

A Legionella természetes élõhelyeken elsõsorban a meleg vizû forrásokban, tengerekben, tavakban, folyókban, tározókban fordul elõ, épített vizes környezetben pedig ott jelenthet elsõsorban kockázatot, ahol úgynevezett aeroszol (az áramló levegõben lévõ folyadékcseppek) keletkezhet.

Ez igaz gyakorlatilag bármelyik épített vízrendszerre, ám elsõsorban kockázatot a hûtõtornyokban, a nagy épületek (kórházak, szállodák, irodaházak, oktatási és szociális intézmények) hideg- és melegvízrendszereiben, légkondicionáló berendezéseknél, központi hûtõknél jelenthet.  De érdemes figyelmet fordítani a kerti locsolókra, vízcsapokra, az öntözõrendszerekre, a szökõkutakra, a légnedvesítõ berendezésekre (párásítókra), a zuhanyzókra és még a szaunákra is. Gyakran fordul elõ emellett a gyógyfürdõkben.

Még a mikromûanyagot is megmérik!

A környezetbe kikerült és a környezeti elemekben található, 5 mm átmérõnél kisebb méretû mûanyag részecskéket mikromûanyagoknak nevezik. A Dunában találták a legtöbb mikromûanyagot az eddig vizsgált hazai folyók közül: köbméterenként 50 részecskét. A független laboratóriumokat üzemeltetõ WESSLING Hungary Kft. nemrég lebonyolított Parányi Plasztiktalány projektje során a Tisza után vizsgálták a Duna és mellékfolyóinak mikromûanyag-szennyezését is.

Na és mi a helyzet a hormonokkal? Értelmezhetõ-e nulla határérték?

A gyógyszermaradványokkal kapcsolatos hiedelmek és pánik elkerülése végett a laboratóriumi szakemberek rendszerint azt szokták kiemelni, nulla határérték nem létezik! Az alsó méréshatár az analitikai technika fejlõdésével ugyan folyamatosan egyre lejjebb szorítható, azonban a nullát sohasem éri el, mert nulla értéket nem lehet mérni, még akkor sem, hogyha egyre kisebb lépésekben – elméletileg – a végtelenségig közelíthetünk hozzá - vélekedett Szigeti Tamás is.

A káros anyagok legfeljebb megengedhetõ mennyiségét tekintélyes biztonsági szorzóval látják el, és egységre – víz esetében – literre vetítik. Ha például egy közösség határértéken lévõ arzéntartalmú vizet iszik egész életen (azaz 80 éven) át, akkor közülük csak minden egymilliomodik embernél léphet fel valamilyen életveszélyes egészségkárosodás kockázata.

A kimutathatósági határon lévõ – vagyis egy 5 ng/l hormontartalmú – gyógyszert tartalmazó vízbõl a becslések szerint több ezer köbmétert kell meginni ahhoz, hogy egy tablettányi hormon bekerüljön a szervezetbe. Ez napi három liter „hormonos” víz fogyasztása esetén évente jelent egy köbmétert, ezer évig kellene tehát élni, ahhoz, hogy egy tablettányi hormon bekerüljön a szervezetünkbe.

További érdekes cikkek a víz vizsgálatáról