1300 csapat, 11 500 résztvevő, 214 egyéni futó, 221 km: ennyi számokban kifejezve az Ultrabalaton futóverseny. Ám azoknak, akik végigcsinálták, sokkal, de sokkal többet jelentett: testi és lelki erőpróbát, életre szóló élményt, egymásért való kiállást. Az egyik résztvevő csapat, egy független laboratórium munkatársainak szubjektív beszámolója következik...
„A feladat rendkívül egyszerű: mindössze körbe kell futni a tavat. 221 kilométert. Egy nap alatt.” A WESSLING Hungary Kft. futócsapatában nagyjából így fogalmaztuk meg egy éve az egyik legfontosabb célkitűzésünket, azaz a 2018-as Ultrabalatonon (UB) való indulást.
Ám ahogy magának a versenynek a lebonyolítása is elképesztő szervezést igényelt (több, mint 500 ember segítette a maratont, a 60 frissítő- és váltóponton 40 tonna vízzel, 2000 kg banánnal és 300 kg szőlőcukorral várták a futókat), úgy a mi felkészülésünk sem volt annyira egyszerű, mint ahogy az elején gondoltuk.
Mindenekelőtt le kellett futnunk a tavalyi UTT-versenyt, aztán a jelentkezőket csapatokba rendeztük (WESSLING Quality of Láb és WESSLING Fut a Lab néven indítottunk egy-egy női és férfi csapatot), edzéstervet alkottunk, megszerveztük a logisztikát, egymás szállítását, a szállást, gondoskodtunk fotósról és masszőrről – természetesen mind-mind belső erőforrásból.
Végül eljött a nagy nap, május 12-ike, amikor 12-ik alkalommal indították el Magyarország egyik legnagyobb futóversenyét, az Ultrabalatont. Annyi előkészület után most mi is ott álltunk a rajtban, és amikor a műsorvezetők, illetve a hozzátartozók hangos biztatására a startpisztoly eldördült, már nem volt visszaút, elindultunk!
A hosszútávfutás egy minden ismerttől eltérő létállapot. Látjuk az embereket, az autókat, a házakat, akár meg is érinthetünk mindent, de mégis egy másik térben helyezkedünk el: ők ott maradnak, mi pedig haladunk hozzájuk képest, mintha beszálltunk volna egy áramlatba.
Változik körülöttünk a táj, beborul, majd kisüt a Nap, megcsillan a Balaton víztükre, de mi egy láthatatlan burokban futunk tovább: a futás dimenziójában.
Az addigi életünk mérföldkövei helyett egészen másfajta jeleket keresünk: a futóverseny logóját a haladási irányt jelző nyíllal, a megtett kilométert mutató táblát, a frissítő pontot, ahol néhány másodpercre megállunk meginni egy italt. A poharat kedves mosollyal átadó lányt, a söröző teraszáról vidáman szurkoló társaságot beengedjük egy pillanatra a láthatatlan buborékunkba, aztán az áramlat újra magával ragad, futunk tovább, ismét egyedül, de nem magányosan!
Mert egyedül vagyunk ugyan a megránduló bokánkkal, a tizedik (huszadik? harmincadik?) kilométernél ránk törő fáradtsággal, a tűző nappal, fullasztó párával, szakadó esővel, fájdalmassá ólmosodó lábainkkal, mégis tudjuk, hogy az egész csapat számít ránk, látjuk magunk előtt a váltóponton várakozó társunkat, akinek tovább kell vinnie a chippel ellátott karkötőt. Máris elmúlik a fáradtság, vagy legalábbis fölébe kerekedik valami akaraterőből és izotóniás oldatból összemixelt energialöket, amely ellendít minket a következő városig.
Balatonaliga, Kenese, Fűzfő, Füred, Pécsely, Badacsonyörs, Keszthely, Fonyód, Balatonboglár, Siófok… aztán megint Aliga.
Jó sokszor, jó sokan éltük át az Ultrabalaton kihívásait a különböző szakaszokon, amelyeket mindannyian teljesítettünk! A középmezőnyben végeztünk, becsülettel helytálltunk az emberpróbáló versenyen, amelyet egy baráti bográcsozás koronázott meg az egyik „bázisunkon”, egy kenesei nyaralóban.
Az UB-ben a cégünkből közvetve vagy közvetlenül 40 ember vett részt, a futók mellett számtalan kolléga jött el segíteni, szurkoltak a gyerekek és a hozzátartozók.
Hát létezik ennél jobb csapatépítés?
